Értékek

Van egy alapvető hozzáállás ebben a világban, ami nem segít előrébb jutnunk. Ez a hozzáállás nem optimális a fejlődésünk és az egyetemes jólétünk szempontjából. Eszerint egyik embert fontosabbnak, értékesebbnek, többnek tartjuk a másiknál. Ez a megkülönböztetés okozza a legtöbb problémát az emberi kapcsolatokban.
Amikor a számomra fontos személlyel vagyok, szárnyalok, és nem igazán érdekel a többi ember problémája, lelkiállapota. Ha azonban ő nem lehet velem, én nem lehetek ővele, megint csak nem érdekel a többiek dolga, mert szenvedek. Ha vele vagyok leköti a teljes figyelmem, ha nélküle, akkor leköt az, hogy vágyjak rá. Gyakorlatilag nem, hogy másokra, még magamra sem tudok teljesen, odaadóan figyelni.

Gondolom, sokunknak ismerős ez a körforgás.A jó hír az, hogy ennek nem muszáj így lenni. Saját bőrömön tapasztaltam, és a többi ember életében is ezt látom nap, mint nap: a nem tudnék élni nélküle csak frázis. Nincs mögötte semmi. Hány ismerőst veszítünk el költözés, munkahelyváltás miatt? Hány szerettünk kelt már át a túloldalra? S mégis itt vagyunk. Ezek szerint mégis képesek vagyunk élni nélkülük. Csak az nem mindegy, hogyan.
Miután beláttuk, hogy túlélhető a veszteség, eldönthetjük, hogyan kívánjuk tovább folytatni az életet. Szeretnénk-e szenvedni, dagonyázni a hiányban, gyászban? Vagy vállaljuk, hogy igenis erősek vagyunk magunkban is, és képesek azzal boldogulni ami van? Egy ponton ez igenis döntéssé válik. És fel kell tudni vállalni a környezet előtt azt is, ha tovább tudunk lépni.
Emlékszem, amikor a kisfiam továbbállt anélkül, hogy élt volna, sokan szóltak-néztek megróvón, mikor nevetni láttak. S akkor is, mikor sírni láttak. A fene se értette, de valami olyasmit kommunikált felém a tágabb környezet, hogy " te csak szenvedjél csendben, sorvadj el a gyászban, mert így illik. Ne nevess, hisz soha többé nincs hozzá jogod. De ne is óbégass, minket ne zavarj ezzel. Legalábbis amíg mi emlékszünk a fiadra, addig leszel szíves te is megtörten kinézni."
Először önvédelemből kerültem az embereket, ha nagyon muszáj volt pár szóban válaszoltam, de volt olyan is, hogy már nem tudtam megvédeni magam, és mások védtek meg, tehetetlen voltam. Majd ahogy telt az idő, sokat olvastam és kutattam a témában, egyre inkább megértettem a dolgok rám vonatkozó természetét, egyre inkább feleslegesnek éreztem mind a bujkálást, mind a magyarázkodást. Kialakítottam egy olyan egyéni megértést és látásmódot, mely nekem biztonságot és erőt adott a mindennapi túléléshez. Majd ezt is hátrahagyva egyszerűen szükségtelennek éreztem napi szinten tovább foglalkozni ezzel az egésszel. Felszabadítottam magam önként viselt terheim alól.
Veszítettem el élő embert is, hiszen van olyan, s milyen sokszor... hogy egyszerűen egy ismeretség mellékvágányra fut, s a napi kapcsolat megszakad. A naponta várva várt találkozás többé nem történik meg, mert megváltoznak a viszonyok (tér, idő, család, bármi). S először itt is a szenvedés köszönt ránk. Jaj, úgy hiányzik, vajon mit csinál, hogy halad, jól alakulnak-e a dolgai? Ó bárcsak láthatnám, de most nincs időm felhívni... ismerős, ez is? Hát így.
Szemfüles ember egy idő után belátja, hogy az ismeretlenekből egy szemvillanás alatt ismerősök, majd fontos ismerősök, barátok lehetnek. S egy másik pillanat elhozhatja nagyon könnyen azt is, amikor újra ismeretlenek leszünk, s csak valami kis sajgó emlék ül csendben a szívünk sarkában...
S miután ezt átéled százszor, már nem muszáj mindbe belehalni. Nem kell egybe sem. Ha belátod, hogy mindannyian fontosak, értékesek és egyenlőek vagyunk, nem kell többé átélned ezt a szenvedést.
A gyakorlatban hogy is néz ez ki? Igazán egyszerű: Az az ember a legfontosabb és leg különlegesebb, akivel éppen vagy. Amikor egyedül vagy, akkor is! Véletlen találkozások nincsenek, ha valakivel egy időben és térben helyezkedsz el ,akkor ott dolog van, figyelj, mert azért futottatok össze, hogy adjatok valamit egymásnak. Aki nincs veled, az épp a saját életét éli, s bármilyen fájó belátni, valószínűleg tök jól elvan nélküled, koncentrál a saját dolgára, s bár várja az esti-holnapi-valamikori találkozást, de ettől még nem lesz szétszórt, zavart, mániás... :)

Mert a szálak összefutnak, azután szét. Mert egyedül születtél, egyedül mész majd el, és a kettő közt lévő időben csak magadért vagy felelős. Mert nem véletlen, hogy épp akkor épp ott van dolgod. Ismerd fel minden találkozás ajándékát. Igenis számít, hogy aki tőled távozik, mit visz magával. Add neki a figyelmed, attól nem jut kevesebb a másiknak, ha majd végül találkoztok. S mert nincsenek véletlenek, vele is pont annyit leszel együtt, amennyi dolgotok van egymással. Egy perccel sem kevesebbet. Hát élvezd :)