Elgondolkodtam ezen a mondaton. Nekem olyan természetes. Így köszönök Neked, ha én vagyok ott, ahová be fogsz lépni. Isten hozott!, ez egy picit rövidebb, mint a "Szeretettel köszöntelek testvérem!" Pedig ezt is gondolom. De nem mondom ki. Mert csak vita lesz belőle.
-autó
-bicikli
-a férjem
-a lábam
-küldtek
-köszönöm
Ezeket szoktátok válaszolni. Általában leálltok velem vitatkozni, hogy nem Isten hozott, mert ti eljöttetek magatoktól is. Aztán ha van idő, belemerülök, és megkérdezem:
-Isten nélkül lenne-e lábad? Biciklid? Autód? Férjed?
Most nézz mélyen a szívedbe, és jelentsd ki határozottan, hogy nem lenne. Mert te önerődből jöttél erre a világra és önerődből éled le az életed.
Eddig egy kivétellel mindannyian elismertétek, hogy nem, Isten nélkül nem lenne ez az egész színjáték. Az az egy kivétel pedig emlékezetes volt.
-Isten nincs. Nem létezik, mert nem látom.
-Ha fingok egyet, azt sem látod, de attól még tudni fogod, hogy létezik... erről biztosíthatlak.
Emberünk elgondolkozott a dolgon, majd hetekkel később elmondta, hogy van ebben a profán magyarázatban logika.
Megemlékezem azért Rólatok is, akik szívből sóhajtjátok: Köszönöm. Az a mosoly. Az a tekintet. Az az érzés. Mert Te értesz engem, és Te örülsz nekem. Mert Te tudod azt, amit én is.
Szeretlek. Nem azért mert különleges vagyok. Nem érdekből. Valószínűleg nem is ismerlek. De különlegesen szeretlek. Mert csoda vagy. Mert csoda vagyok. Mert a világ nélküled és nélkülem szegényebb és szürkébb lenne. Isten áldjon .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése