2015. december 23., szerda

Isten fénye megszületett, örvendjünk!

Kedves Isten! Köszönjük, hogy megérhettük újra a fény születését. Áldás, hogy a mi nyugati civilizációnkak is lett saját megváltója. Egy férfi, aki bölcs, erős, hűséges  és kiáll azért, amiben hisz. Isten fia. Kedves Jézus, boldog szülinapot! Szívből hálás vagyok mindazért, amit elhoztál  a világnak.
És miért hiszem, hogy a nyugati kultúra megváltója Ő? Azért, mert Isten egyetlen egy  gyermekéről sem feledkezik meg. Egyformán szeret, de úgy, ahogy a mi számunkra a legérthetőbb és leg elérhetőbb az ő szeretete. És valljuk be, badarság azt hinni, hogy egyformák vagyunk. Ahogy végig nézek a világon, a történelmen, azt látom, hogy az éppen aktuális legerősebb embercsoport a saját igazát, a saját kultúráját és a saját istenhitét kívánta ráhúzni a világra. Ebből fakadnak a vallási háborúk is, hisz kényszerből hinni lehetetlen. Az elnyomó, bármilyen jó szándék vezérelte is, nem ért célba. Egy golyó a szívben nincs olyan hatásos, mint Isten aprócska fénysugara.
Van számunkra egy nagyon fontos üzenete Istennek, amit épp így, a különbözőségünkkel üzen meg:  MINDANNYIAN EGYENLŐEK VAGYUNK, DE NEM EGYFORMÁK.
Egyszerű, nem? Ő minden szívhez ismeri az utat. És nem téved, Isten nem hibázik. Bízzunk hát benne annyira, hogy ha ilyen sokszínű világot teremtett, tudta, mit csinált.
Ne féljünk ettől, az egyenlőség felismerése nem megalkuvás. 2015 év óta próbálkozunk egy erőből és elnyomásból merítkező megoldási modellel. Az eredmény: még mindig vannak extrém szélsőségek, anyagiak, gondolkodásbeliek,és még mindig tartja magát a félreértés , hogy ki kell vasalni egyformára a világot. Bízzunk Őbenne. Ha egyforma világot akarna, az lenne. Hiszen Ő  mindenható!
Áldott ünnepet kívánok MINDEN embernek ezen a világon.

2015. december 18., péntek

Eredendő bűn

Az eredendő bűn szerintem kifogás. Kifogás, amiért nem tudjuk kihozni magunkból a legjobbat. Hogyan is telne tőlünk több? Hiszen eleve rosszak vagyunk, bűnösek, hát nem tudod? Ha elfogadjuk azt, hogy eredendően JÓK vagyunk, mivel magyarázzuk meg, hogy miért tart itt a világ? Akkor sajnos be kellene ismernünk, hogy eddig nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt. Vállalnunk kellene a felelősséget egy félgőzzel leélt, kopott kis életért. Így viszont nem vagyunk felelősek, az a két ember felelős, aki néhány ezer évvel ezelőtt almába harapott... bakker, egy ovisnak jobb kifogása van, ha eltolna valamit! Ébresztő! Isten alapvetően jónak teremtett bennünket, szabad akarattal. Jogunk és lehetőségünk van "rossz" lenni, de az alaptermészetünk Isten természete. Húzzuk hát ki magunkat, és felszegett fejjel vállaljuk "jóságunkat".   Mert ez a természetünk. Ez a természetes.


Isten hozott!

Elgondolkodtam ezen a mondaton. Nekem olyan természetes. Így köszönök Neked, ha én vagyok ott, ahová be fogsz lépni. Isten hozott!,  ez egy picit rövidebb, mint a "Szeretettel köszöntelek testvérem!" Pedig ezt is gondolom. De nem mondom ki. Mert csak vita lesz belőle.

-autó
-bicikli
-a férjem
-a lábam
-küldtek

-köszönöm

Ezeket szoktátok válaszolni.  Általában leálltok velem vitatkozni, hogy nem Isten hozott, mert ti eljöttetek magatoktól is. Aztán ha van idő, belemerülök, és megkérdezem:

-Isten nélkül lenne-e lábad? Biciklid? Autód? Férjed?

Most nézz mélyen a szívedbe, és jelentsd ki határozottan, hogy nem lenne. Mert te önerődből jöttél erre a világra és önerődből éled le az életed.

Eddig egy kivétellel mindannyian elismertétek, hogy nem, Isten nélkül nem lenne ez az egész színjáték. Az az egy kivétel pedig emlékezetes volt.

-Isten nincs. Nem létezik, mert nem látom.
-Ha fingok egyet, azt sem látod, de attól még tudni fogod, hogy létezik... erről biztosíthatlak.

Emberünk elgondolkozott a dolgon, majd hetekkel később elmondta, hogy van ebben a profán magyarázatban logika.

Megemlékezem azért Rólatok is, akik szívből sóhajtjátok: Köszönöm. Az a mosoly. Az a tekintet. Az az érzés. Mert Te értesz engem, és Te örülsz nekem. Mert Te tudod azt, amit én is.

Szeretlek. Nem azért mert különleges vagyok. Nem érdekből. Valószínűleg nem is ismerlek. De különlegesen szeretlek. Mert csoda vagy. Mert csoda vagyok. Mert a világ nélküled és nélkülem szegényebb és szürkébb lenne. Isten áldjon .

2015. október 8., csütörtök

Külső kényszer

Nincs olyan, hogy külső kényszer. Nem létezik rajtunk kívül álló ok. Nem hivatkozhatunk arra, hogy a körülmények áldozatai vagyunk.
Ami van, az annyi, hogy mérlegeltünk és így vagy úgy, de döntöttünk, aminek az lett a kövtekezménye, hogy azt tettük, amit.


Maslow vajon tévedne?

Menekültkérdés. Iszlám állam. Jobb-bal. Magyarság. Romák. Azsidók.

Hihetetlen számomra, hogy még mindig itt tartunk. Ez a megkülönböztető-kirekesztő-lenéző szemlélet egyrészt nem vezet sehová, másrészt nem méltó hozzánk.

Előbb az alapvető szükségleteket kéne tudni egyenlően elosztani, és rögtön jönne magától a többi. Megoldódna sok, ma divatos álprobléma pusztán attól, hogy senki nem félne a mindennapi megélhetése miatt.

Maslow féle szükséglet piramis.

És nem emlékszem, hogy tanultuk volna, hogy a középosztálybelifehérnépesség az, akinek így alakulnak a szükségletei. Úgy emlékszem, ez egy igen általános dolog volt...

Kezünkben az összes válasz, de úgy jártunk velük, mint a zsidók Jézussal. Nem hisszük, hogy ennyire egyszerű, erőszakmentes, biztonságos legyen.

2015. július 27., hétfő

Valamit a közösségről...

Szeretnék mondani valamit a közösségről, de nem igen tudom, hogyan is fejezzem ki magam. Én alapvetően egy közösségi ember vagyok. Szeretek élni, szeretek és bírok is közösségben lenni. A nem szimpatikus emberekkel is tudok egy levegőt szívni, bár könnyen lelépek, ha nem kedvemre való a dolog. Nem igazán ismerem el a muszájt. A szimpatikus emberekkel főleg könnyen megmaradok egy légtérben, bár rádiócsendet időnként mindenkivel tartok. 
Na, a lényeg az, hogy számomra a lét maga a közösség. Nem igazán ragaszkodom a tárgyaimhoz, vagyis de, de értelmes használatra bármikor oda adom. Ha van X (és X=bármi, ruha, étel, pénz), és szükség van rá, hogy megosszam a közösségemmel, megteszem. Nem azért, mert divat jótékonykodni, hanem mert mit kezdjek X-el, ha a többieknek nincs, és ettől hátrány érné őket? Ugyanakkor ezt magam felé is természetesnek érzem. Nem szégyenlősködöm, nem röstelkedem, ha kell valami, elveszem. Persze nem erőszakkal, de általában nem futom le a kötelezőnek hitt köröket.
Számomra az egész világ az enyém, és az egész világ a tiéd. Minden mindenkié, és ez olyan, mint ahogy a levegő is mindenkié. És ez nem jelenti azt, hogy einstand! és elveszem a másét, vagy, hogy birkamód elosztogatom mindenem. Ez pusztán annyit jelent, hogy oda-vissza alapon megosztom az életem veletek, és meg merem kockáztatni, hogy megtegyem az első lépést oda...
Észrevettem, hogy a világban minden működik, csak jól kell csinálni. Ha elakad az energia valahol, valakinél, akkor lesz fennakadás. A mostani főnökömtől a kedvenc mondatom: Bánjatok úgy a céggel, mintha a tiétek lenne. Évek óta így élek, és hitvallásom, hogy bánjatok úgy a világgal, mintha a tiétek lenne. 
MINDEN A MIÉNK. És a minden az MINDEN,  a mi pedig MINDENKI. 
De még egyszer mondom, ez nem azt jelenti, hogy korlátlanul elveszem, ami szerintem engem illet. Ez azt jelenti, hogy felelősen bánok mindennel, megosztom mindenem, majd szégyen nélkül kiveszem a részem. MINDENBŐL.  
Szinte mindannyian tudjuk, milyen egy közösséghez tartozni. Egy csapat, egy klub, egy család, egy kollektíva, egy vallás, egy bármi. Ezek a közösségek a társadalom kis sejtjei. Egymás nélkül nem működnének, meglehetősen sok az érintkezési pont. 
Itt jön be az, hogy MINDENKI EGY. Nincs semmi szükség arra, hogy a közösségeken kívül határokat húzzunk. Ez kicsit olyan, hogy mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek a számunkra. 
Próbáljuk ki, hogy ne legyenek. Próbáljuk ki, hogy legyen mindenki egyenlő.
Legyünk először is mi magunk egyenlőek. Szükségtelen alá- vagy fölé rendelni magunkat másoknak. Mindent megérdemlünk, amit más is, de hajszálra ugyanannyit. Se többet, se kevesebbet. 
ÉS fordítva, más is megérdemel mindent, amit mi. A lét maga a létjogosultság. Aminek nem lenne joga lenni, az nem lenne...
És ugyanúgy vegyük ki a részünk mindenből, ami elénk jön. Ha nekem semmi dolgom, de a kolléganőm elhagyja a bugyiját a melóban, odamegyek és segítek. Ott kell felgöngyölíteni, ahol sűrű a tennivaló. És meglásd, mert én is megláttam számtalanszor, nem marad hála nélkül sosem a segítség. Mindig utat talál a viszonzás, ha nem is ugyanattól, de maga mérleg egyensúlyban van.
Nagy hibát követ el, aki ugyanattól várja a segítséget, akinek adja. Általában körbejár és nem vissza fordul az energia. És ha egyet hátrébb lépsz, átfogóbban látod a képet, mely egyensúlyt mutat. 
S végül pár szót a világról: Téves feltételezés azt gondolni, hogy vannak egymástól független dolgok. A természetben minden gondosan ápolt növény, féltve őrzött fészek, és minden egyes eldobott csikk összeadódik. A bolygó nem húz vonalat, hogy a magyarok nem szennyezik a vizeket, vagy igen. Az EMBER szennyezi a vizeket, az EMBER él  a Föld nevű bolygón. Az EMBER ültet vagy pusztít fát. Az EMBER nevel vagy öl állatot. Minden mindennel összefügg. Nem gondolhatod komolyan, hogy a világ bármely részén kinyílt virág, nem adódik hozzá az összképhez. Ugyanakkor egy Iránban eldobott kézigránát is nyomot hagy az egészen. Ez van. Ha illatgyertyát gyújtasz a szobádban, végigszivárog sz egész házon. A fingasz, az is. Szerinted?!

2015. május 31., vasárnap

Istennel járni

Istennel járni olyan, mintha nagyon jó cipőben mennék, nagyon stabil talajon. Mintha mindig lenne előttem egy fénycsóva. Mintha néha nem lenne külvilág, vagy legalábbis nem lenne jelentősége.

Ahogyan megyek, időnként ragyog rám a nap. Van, hogy elér egy vihar. Esetenként megbillenek a szakadék szélén. Néha le is esem.

Igen, Istennel járva is le lehet esni a szakadékba. Vele is lehetek csuromvizes az esőtől... Mert Ő nem a jó cipő. Nem a talaj. Nem a fénycsóva. Nem a nap. Nem a vihar, és nem a szikla a szakadékban.

Isten az a bizonyosság, hogy bármi történhet, nekem nem eshet bajom.  Akármi is legyen, vagy volt, az a lényeget nem érinti. Az én lényegem sérthetetlen. Nem azért mert Istennel járok. Egészen egyszerűen azért, mert -tudatában vagyok, vagy sem,- az én lényegem Isten lényege. Saját anyagából gyúrt engem. Az, hogy Istennel járok, annyiban könnyíti meg a dolgot, hogy TUDOM. De ha nem tudom, akkor is így van. És ez boldogság.


2015. május 6., szerda

Emberi jogok

Először is minden magyarázat nélkül kijelentem: Nem hiszek az emberi jogokban. Nem hiszek bennük és nem is értem őket.

Eddig a kijelentés :) Most jöjjön a magyarázat. De ne tőlem, nekem magyarázza el valaki, érthetően, tagoltan, hogy mégis mi szükség van emberi jogokra? Mi szükség van jogokra? Mik azok a vitatott jogok? És az elismert jogok? Hogy alakultak ki ezek? És ki dönti el, hogy kinek mihez van joga?

Az én észrevételem a jogok kialakulásával kapcsolatban, hogy leginkább a "nesze, semmi, fogd meg jól" kategóriát jelölik. Végigtekintve világunkon, mindaz, amiről kijelentjük, hogy valakinek a valamihez való joga, az legalább két dolgot jelent. Az egyik, hogy eddig nem volt joga hozzá, mert valakinek, aki most kijelenti, hogy ez egy jog, eddig eszébe sem jutott, hogy ez a dolog fontos lehet, sőt, nagy ívben tojt rá. A másik, hogy ezután joga lesz hozzá, de lehetősége nem... Esetleg hosszú évek kitartó küzdelme és megaláztatások rémes sora mentén, ha megmarad a lelkesedés, és beépül a jog a köztudatba, és generációk nőnek fel úgy, hogy ez vagy az a jog természetes. 
És hogy ki dönti el? Mindig olyanok beszélnek jogokról, akik kicsit srégen felülről lefelé tekintenek az adott csoportra, vagy dologra. Aki egy szinten él az adott bármivel (kisebbség, állatok, Földanya...) annak eszébe sem jut jogokról szónokolni. Az együtt él és lélegzik a többi élővel. Annak természetes, hogy ami neki megadatott, legalább annyi adasson meg minden más lénynek.

Engem nem érdekelnek a jogok, vagyis de, mert véleményem azért van róla. Nem értek egyet a jogokkal. Minden teremtett lény a létével kiérdemelte az életet. Ami létezik, ami megteremtetett, az önmagában tökéletes, egyedi, megismételhetetlen. Semmi szüksége arra, hogy jogokat adjunk hozzá, vagy vegyünk el tőle. Az élet él, és élni akar. A Föld nevű bolygónak eszébe sem jut, hogy joga lenne tisztán élni, kizsákmányolástól mentesen. Neki ez természetes. Mi, emberek döntöttünk úgy, hogy elmegyünk a végsőkig, majd küzdünk -magunkkal- a Föld jogaiért. Így leírva azért ez nem tűnik bölcs dolognak. Milliárd szám öljük halomra a fákat, pusztítjuk a talajt vegyszereinkkel, és irtjuk ki az állatokat. De azt már tudjuk, hogy joguk amúgy van a méltó élethez. A vágóhídi marhának jogai vannak... És a halaknak a Tescoban. Bizony. Jogai a gyerekeknek. Mégis, mi a fene szükség lenne gyerekjogokra, ha mi felnőttek nem bántanánk és nem használnánk ki az ő védtelenségüket??? Joga van élni, enni, öltözni, tanulni, fejlődni? Nem, ehhez nem joga van, ez természetes. Ez az élet rendje. A jog az Élet számára csak egy száraz útvesztő, melyen mire végig vergődne, elpusztul. S utolsó leheletével legfeljebb ennyit sóhajt: jogom volt hozzá... Sokra mentünk vele.

Olyan sokan megírták már előttem: Bánj úgy felebarátoddal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak. Légy te a változás, amit látni szeretnél a világban. Nem azért ismételgetem időnként ezeket a mondatokat, mert nincs jobb ötletem. Azért, mert fontosak. Azért, mert bár hallottuk őket elégszer, még a megértés és a megélés nem következett be. Na, majd most... :)


Képtalálat a következőre: „föld”



2015. április 25., szombat

Memento mori, újra és újra...

Kedves emberek!

Fájó szívvel látom nap, mint nap, hogyan bánunk egymással. Mintha lenne még idő mindent helyrehozni. Mintha nem lenne halál. Mintha a baj csak másokkal történne. Mintha a holnap kőbe lenne vésve. Mintha nem pusztulna napról napra a világ. Mintha a kihalt állatfajok és az egyre fogyó természeti kincsek valahogy úgyis újratermelődnének. Mintha végtelen számú alkalom állna a már elszalasztottak után sorba. Mintha kimondott szavaink, tett vagy elmulasztott tetteink végtelenül jóvátehetőek lennének. 
Álljunk meg egy kicsit, és tisztázzuk: semmi sincs kőbe vésve. Sem idő, sem ittlét. Csak egyetlen embert mutassatok, aki megőrizve először felöltött földi ruháját, itt van köztünk változatlanul az idő kezdete óta! Csak egyet, akit sosem ért még el fájdalom, betegség vagy halál! Mutassatok egyetlen embert, aki pecsétes papírt hord magával, Isten kézjegyével, miszerint örökké élhet ebben a formájában, s csupa tejszínhabos kakaó lesz az élete! 

Mutassatok csak egyetlent...

Nincs? Hogy sehol egyetlen ember, aki garanciát kapott az örök boldogságra? A tejben-vajban fürdetett jólétre? A sima, zökkenőmentes, boldog, örök földi életre? Ez esetben emlékezz a halálra! Emlékezz rá, milyen törékeny matéria az ember. Megszámlálhatatlan gyermek fogant már meg, mióta emberiség létezik. Közülük miriádnyian meg sem születtek, s akik megszülettek, már réges-rég elporladtak. Lehettek kis és nagy emberek. Hatalmasok, szolgák. Papok vagy prostik. Maroknyian vannak, akikre a történelem szán némi figyelmet, bár valószínűleg torz, meg nem értett figyelem ez csak. De ők már sehol sincsenek. A leggazdagabbak sírjait is rég kirabolták...

Jelenleg kb. hétmilliárdan élünk a Földön. Hétmilliárd lehetőség egy időben, egy helyen. Hétmilliárd alkalom bebizonyítani az ember nagyszerűségét. 

Ha jól körülnézel, észreveheted, milyen nagy számban "tűnnek el" emberek. Egyik pillanatban még itt van, a másikban odaát. Fiatalok, életerősek, vidámak... Rák. Agyi infarktus. Hirtelen szívhalál. Baleset. Öngyilkosság...  Ezek fizikai indokok, és el is fogadhatjuk őket, ha nem akarunk tovább gondolkodni. De ha feltesszük a kérdéseinket, előbb utóbb keveselljük majd a diagnosztikus válaszokat. Többet akarunk, mélyebbre nézünk. Ha akarjuk, megláthatjuk a rejtett összefüggéseket. Mindnyájan elmegyünk, de elsőül azok, akik nem tudnak vagy nem akarnak a saját szívük szerint élni. Aki félresiklik, eláll a valódi élet útjából és egy látszat, kamu életet él. Aki nem teljesíti a küldetését, az kivonja magát a forgalomból... El lehet menni titokban, hogy senki se sejtse, ez volt minden vágyam. És el lehet menni fenségesen, isteni fényben megfürödve.

Nincs rá garancia, hogy felébredsz reggel. Hogy felébredek reggel. Nem tudom megígérni, hogy holnap is találkozunk. 

Kedves emberek, a megoldás itt van az orrunk előtt, évezredek óta. A megoldás egyidős az emberiséggel, s írott formában is számtalan helyen megtalálható:

Emlékezz a halálra. Tiszteld az életet. A tiédet, a másét. Mert minden elmúlik. Csak a változás állandó. Bánj úgy felebarátoddal, mint önmagaddal. Te magad légy a változás, amit látni akarsz a világban. 

Ha a fenti mondatok valamelyike ismerős, csak azért lehet, mert nálam sokkal okosabb emberek elmondták már, ennél sokkal jelentősebb helyeken. Itt az ideje, hogy meghalljuk szavaikat. S egyáltalán nem számít, hogy egy zsidó, egy indiai, egy néger vagy muszlim szavaiból halljuk ki a választ. Ha jól megfigyeljük, mind ugyanazt mondták... s ha ennél is jobban figyelünk, meghalljuk, szívünk ugyanezt súgja.

2015. április 16., csütörtök

Értékek

Van egy alapvető hozzáállás ebben a világban, ami nem segít előrébb jutnunk. Ez a hozzáállás nem optimális a fejlődésünk és az egyetemes jólétünk szempontjából. Eszerint egyik embert fontosabbnak, értékesebbnek, többnek tartjuk a másiknál. Ez a megkülönböztetés okozza a legtöbb problémát az emberi kapcsolatokban.
Amikor a számomra fontos személlyel vagyok, szárnyalok, és nem igazán érdekel a többi ember problémája, lelkiállapota. Ha azonban ő nem lehet velem, én nem lehetek ővele, megint csak nem érdekel a többiek dolga, mert szenvedek. Ha vele vagyok leköti a teljes figyelmem, ha nélküle, akkor leköt az, hogy vágyjak rá. Gyakorlatilag nem, hogy másokra, még magamra sem tudok teljesen, odaadóan figyelni.

Gondolom, sokunknak ismerős ez a körforgás.A jó hír az, hogy ennek nem muszáj így lenni. Saját bőrömön tapasztaltam, és a többi ember életében is ezt látom nap, mint nap: a nem tudnék élni nélküle csak frázis. Nincs mögötte semmi. Hány ismerőst veszítünk el költözés, munkahelyváltás miatt? Hány szerettünk kelt már át a túloldalra? S mégis itt vagyunk. Ezek szerint mégis képesek vagyunk élni nélkülük. Csak az nem mindegy, hogyan.
Miután beláttuk, hogy túlélhető a veszteség, eldönthetjük, hogyan kívánjuk tovább folytatni az életet. Szeretnénk-e szenvedni, dagonyázni a hiányban, gyászban? Vagy vállaljuk, hogy igenis erősek vagyunk magunkban is, és képesek azzal boldogulni ami van? Egy ponton ez igenis döntéssé válik. És fel kell tudni vállalni a környezet előtt azt is, ha tovább tudunk lépni.
Emlékszem, amikor a kisfiam továbbállt anélkül, hogy élt volna, sokan szóltak-néztek megróvón, mikor nevetni láttak. S akkor is, mikor sírni láttak. A fene se értette, de valami olyasmit kommunikált felém a tágabb környezet, hogy " te csak szenvedjél csendben, sorvadj el a gyászban, mert így illik. Ne nevess, hisz soha többé nincs hozzá jogod. De ne is óbégass, minket ne zavarj ezzel. Legalábbis amíg mi emlékszünk a fiadra, addig leszel szíves te is megtörten kinézni."
Először önvédelemből kerültem az embereket, ha nagyon muszáj volt pár szóban válaszoltam, de volt olyan is, hogy már nem tudtam megvédeni magam, és mások védtek meg, tehetetlen voltam. Majd ahogy telt az idő, sokat olvastam és kutattam a témában, egyre inkább megértettem a dolgok rám vonatkozó természetét, egyre inkább feleslegesnek éreztem mind a bujkálást, mind a magyarázkodást. Kialakítottam egy olyan egyéni megértést és látásmódot, mely nekem biztonságot és erőt adott a mindennapi túléléshez. Majd ezt is hátrahagyva egyszerűen szükségtelennek éreztem napi szinten tovább foglalkozni ezzel az egésszel. Felszabadítottam magam önként viselt terheim alól.
Veszítettem el élő embert is, hiszen van olyan, s milyen sokszor... hogy egyszerűen egy ismeretség mellékvágányra fut, s a napi kapcsolat megszakad. A naponta várva várt találkozás többé nem történik meg, mert megváltoznak a viszonyok (tér, idő, család, bármi). S először itt is a szenvedés köszönt ránk. Jaj, úgy hiányzik, vajon mit csinál, hogy halad, jól alakulnak-e a dolgai? Ó bárcsak láthatnám, de most nincs időm felhívni... ismerős, ez is? Hát így.
Szemfüles ember egy idő után belátja, hogy az ismeretlenekből egy szemvillanás alatt ismerősök, majd fontos ismerősök, barátok lehetnek. S egy másik pillanat elhozhatja nagyon könnyen azt is, amikor újra ismeretlenek leszünk, s csak valami kis sajgó emlék ül csendben a szívünk sarkában...
S miután ezt átéled százszor, már nem muszáj mindbe belehalni. Nem kell egybe sem. Ha belátod, hogy mindannyian fontosak, értékesek és egyenlőek vagyunk, nem kell többé átélned ezt a szenvedést.
A gyakorlatban hogy is néz ez ki? Igazán egyszerű: Az az ember a legfontosabb és leg különlegesebb, akivel éppen vagy. Amikor egyedül vagy, akkor is! Véletlen találkozások nincsenek, ha valakivel egy időben és térben helyezkedsz el ,akkor ott dolog van, figyelj, mert azért futottatok össze, hogy adjatok valamit egymásnak. Aki nincs veled, az épp a saját életét éli, s bármilyen fájó belátni, valószínűleg tök jól elvan nélküled, koncentrál a saját dolgára, s bár várja az esti-holnapi-valamikori találkozást, de ettől még nem lesz szétszórt, zavart, mániás... :)

Mert a szálak összefutnak, azután szét. Mert egyedül születtél, egyedül mész majd el, és a kettő közt lévő időben csak magadért vagy felelős. Mert nem véletlen, hogy épp akkor épp ott van dolgod. Ismerd fel minden találkozás ajándékát. Igenis számít, hogy aki tőled távozik, mit visz magával. Add neki a figyelmed, attól nem jut kevesebb a másiknak, ha majd végül találkoztok. S mert nincsenek véletlenek, vele is pont annyit leszel együtt, amennyi dolgotok van egymással. Egy perccel sem kevesebbet. Hát élvezd :)